139. nap 2012. január 27. Úton San Blas, Panama felé. Megérkezés.

Hajnalra a szél 23-25 csomósra csökkent. Ebben már jól lehetett volna vitorlázni, de a hullámok nagyok voltak, így csökkentett vitorlázottal, „kímélő” módban haladtunk. Még 55 tengeri mérföld van hátra. Szembeáramlás 1,5 csomó, ha nem figyelünk, csak sötétedés után érünk oda. Ez pedig mindenképp kerülendő. (A pilotkönyvben van egy aranyos mondat a Szigetcsoport Hollandes Cays egyik gyönyörű horgonyzóhelyéről. (Holnap ott szeretnénk mi is horgonyozni.) A sziget neve BBQ Island. Arról kapta a nevét, hogy a hajósok oda mentek ki halat sütni. Ha valamelyikük több halat fogott, meghívta a többi hajóst is. Van is egy e célra épített pad, amelyiket egy olyan hajó darabjaiból készítettek, amely éjszaka próbálta megközelíteni a szigetet. Ha világosban akarunk odaérni, gyorsítanunk kell. A szél csökken, áramlás, pont szembe. A megoldás, ami korábban is kézenfekvő lett volna, hogy nem a tervezett szigetre (repülőtérre) megyünk, hanem a hozzánk közelebbi Coco Bandero Cays-re. Ez amúgy is a leírások szerint az egész szigetcsoport legszebb helye. Bejelentkezni pedig ráérünk később. Így a távolság 26 tengeri mérföld lett, ami kényelmes, délutáni érkezést prognosztizál. De még mindig nem vagyunk ott. Már csak 7,5 tengeri mérföld van hátra 13,40 LT kor.
Megérkeztünk. De ez sem volt kalandmentes. A szigeteket 5 tengeri mérföldről láttuk meg. A zátonyt kellett megkerülnünk, onnan kb. 2 tengeri mérföld a horgonyzóhely. A zátony mögött 4 sziget van, ebből három ölel körül egy minden oldalról védett medencét. Behajózni csak 2 oldalról lehet. A szigetek olyanok, mint amilyenekről a könyvek írnak. Fehér homok, kókuszpálma. Az indiánok fatörzsből kivájt ladikon közlekednek, természetesen evezővel. A vélhetően a hajósoktól kapott sör dobozát, azonban a szemünk láttára dobta a vízbe. (Kivettük.) A horgonyzóhely szűk, de elég 4-5 hajónak. Szokásom ilyenkor kicsit körbejárni, föltérképezni az öblöt, hol kedvezőbbek a körülmények horgonyzáshoz. Most is ezt tettem, lassan kanyarodunk a 6 méteres vízben az egyik hajó vége felé, épp az ívet nézem, elférünk-e? A következő pillantásom újra a mélységmérő 2,5 m azonnal jobbra. 2,2 majd 2,0 végül 1,9 m (a hajó merülése 1,95m) végre újra 2,2 – 2,8 – 6 m. Ezt megúsztuk. Még a kanyarban hátra néztem, a feneket borító fű között kis barázdát vágott a kormánylapát a homokba. Kb. annyit, mint mikor a nagy lábujjamat elhúzom. Majd horgonyzás, ezek után már problémamentesen. Szokásom szerint ilyenkor búvárszemüveggel megnézem a horgonyt, jól fog-e, és körbeúszom a környéket, nincs-e korallszirt valahol. Minden ok. Visszafelé úszva egy fekete alapon fehér pöttyös kb. 70 cm-es rája keresztezte utamat. Már meg sem ijedtem. Megnéztem a kormányt is. Épp hogy az algák jöttek le róla. Sértetlen. Végre megérkeztünk. Jobban vártuk, mint az Atlanti átkelés végét.
Mikor visszamásztam a fedélzetre, Ákos jelentőségteljes arccal nézett rám, és ellentmondást nem tűrően egy szót mondott. „Rumot!” Ránk fért egy kis kikapcsolódás. Azért előtte letettük a kis csónakot, és kimentünk a legközelebbi szigetre. Érintetlen ős kókuszpálmákkal benőtt sziget. Ákos megmérte, 380 lépés a kerülete.
A hajóra visszaérve megkóstoltuk a még Kolumbiában vett rumot, amit spanyolul ron-nak hívnak. Jókedvünk a ron fogyásával együtt nőtt. Akkora adag vacsorát ettünk, egy közepes óvoda jóllakott volna belőle, majd beájultunk az ágyba.